A lehetőségek földje

Számos évszázadon át valamennyi földrészen a migráns munkaerő kínált megoldást a szezonális és kiszámíthatatlan mezőgazdasági foglalkoztatás problémájára.

A migráns munkavállalók a betakarítási ciklussal együtt mozognak, többnyire kézi, ismétlődő és könnyen megtanulható feladatokat látnak el. A 20. század közepétől kezdve a gyors ipari növekedés miatt a migráció más formái is jelentőssé váltak. Egyes gazdasági területek migránsok ezrei számára biztosítottak munkát, ami a készségek és a munkaerő létfontosságú forrásának bizonyult: kölcsönösen előnyös helyzetet teremtett, melyet tovább ösztönzött az állami támogatás és a szervezett munkaerő-felvétel.

Az itt bemutatott emberek 1949-ben a brit textiliparban kezdtek el dolgozni. 55 olasz nő szállt vonatra Londonban, hogy Lancashire-be utazzon, ahol a Westward Ho program keretein belül szövőnőnek képezték ki őket. A brit munkaügyi miniszter által javasolt program az európai önkéntes munkavállalókat célozta meg: kontinentális európaiakat hívtak, hogy a második világháború után az Egyesült Királyságban dolgozzanak.

A nyugat-európai országokban a 19. század végétől kezdődően a bányászati ágazat volt az egyik legfontosabb foglalkoztatási terület a migráns munkavállalók számára. Már az 1920-as évek elején a nemzeti kormányok a termelés iránti egyre növekvő igény orvoslása érdekében szervezett munkaerőprogramokat valósítottak meg. Lehetséges, hogy a külföldi munkavállalók alkalmazásának mögöttes indoka az volt, hogy leszereljék a helyi munkások tiltakozásait, akik jobb munkakörülményeket követeltek maguknak.

A hollandiai Limburg régióban az 1950-es években igény mutatkozott a külföldi munkavállalókra: a fiatal helyi munkavállalók elvesztették az ágazatba vetett bizalmukat, könnyebb és jobban fizetett állást kerestek. Az ágazatban régebb óta dolgozók pedig már túl idősek voltak a nehéz munkához.

Négy nagy bányászati vállalat úgy döntött, hogy közösen szervez nemzetközi toborzást először Olaszországban, később Spanyolországban, Jugoszláviában és Marokkóban. A bányászokat helyben válogatták és kérdezték ki, majd átszállították őket az északi területre, ahol bányászati kiképzést kaptak, és a szerződésük időtartama alatt szállásukról is gondoskodtak.

A migráns munkavállalók érkezése – különösen a viszonylag kicsi, forrásokban gazdag területeken, ahová több ezer bányász költözött – helyi lakáshiányt eredményezett. Hollandiában a migráns bányászok gyakran ideiglenes munkaszerződéssel rendelkező egyedülálló férfiak voltak, akik olcsó és egyszerű szállást igényeltek. Ezek közül eleinte sokan laktak a helyi családoknál. Amikor azonban a szálláslehetőség így is kevésnek bizonyult, műszakonkénti váltásban voltak kénytelenek aludni, mivel a szobákat egyidejűleg több munkavállalónak is bérbe adták. Ezért a bányavállalatok úgynevezett „woodonorden”-eket (barakkokat) és „gezellenhuizen”-eket építettek: ezek nagy épületek voltak, ahol a férfiak aludhattak, főzhettek és társadalmi életet élhettek – ahogy azt az olasz bányászok is teszik ezen a képen Leyenbroek-Sittard-ben. Évtizedekkel a bányák bezárása után is megfigyelhetők ezeken a területeken a migráns közösségek.

Franciaországban, Belgiumban és Hollandiában, a migráns munkavállalók népességének növekedése a „cités ouvrières” (munkásnegyedek) felépítéséhez vezetett: munkásosztály számára felhúzott épületek voltak ezek, gyakran közös használatú helyiségekkel. Ezen a képen Regout külterületén épült város látható: egy korszerű, gépesített, Maastrichtban működő cserépgyár. A gyárak és a házak mellett egy nagy méretű vörös épület is látható (a kép bal alsó része), ahol sok család élt együtt.

A Bánát történelmi régió Európa délkeleti részén, ahol a migráció egy teljes város kiépülését eredményezte.

Azt követően, hogy a passarowitz-i békeszerződés értelmében a terület török kézből osztrák kézbe került három hullámban valósult meg itt szervezett betelepítés. Charlottenburg (1771) a második hullám alatt épült fel, Clary és Aldringen gróf, a Bánát elnöke akaratának megfelelően. 32 család összesen 131 lakosa kapta meg a 412 katasztrális holdnyi területet, ahová a köralakú falut felépítették. A területen templom, temető, vendéglő, vágóhíd és szénaraktár létesült. A történelmi térképek – mint például az alábbi ábrán látható – értékes forrásai Charlottenburg történetének, mivel tartalmazzák a tulajdonosok és bérlők nevét, valamint az ingatlanokkal és a terület művelésével kapcsolatos információkat is.